A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved. Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik – de vajon megtalálják-e?
Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani.”
Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.
“A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgynek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani. Lady Middletonnak Elinor és Marianne iránti viselete makulátlan volt, de igazában egyáltalán nem kedvelte őket. Nem hízelegtek neki, sem a gyermekeinek: nem hihetett hát jóindulatukban; s mert szerettek olvasni, úgy vélte, ironikusak; talán nem is tudta egészen pontosan, milyen az, ha valaki ironikus; no de ez igazán nem jelentett semmit. Általában ezt bírálatnak tekintik, és könnyen osztogatják.”
Az első 50 oldal nekem is ilyen volt, bár az a szokásos Austen féle bemutatom a fél világot és közben csak egy-két ember lesz érdekes a folytatásban rész. De ez hozzá tartozik. Itt kattant az agyam, hogy mit is olvasok és elmélyedtem benne és innen vitt magával a történet. Több regényében is mellékszál, itt pedig központi témává emelkedik az értelmesség és az érzelmesség összecsapása. Szinte az össze könyvében van egy-egy nagyon művelt, okos és igen csak öntörvényű női főszereplő. De, ha nem is öntörvényű, akkor is elveihez nagyon ragaszkodó két lábon a földön álló szereplője. És minden könyvben van egy-egy kissé bohókás, érzelmek által vezérelt kisebb cserfesebb lány. És most összeengedte őket.
Elinor karaktere egyszerűen tökéletes. Persze mivel én nehezen élek meg érzelmeket és még nehezebben mutatom ki, így teljesen tudtam vele azonosulni 🙂 . Marianne már más eset, de semmivel sem kevésbé szimpatikus, bár néha az volt az érzésem, hogy valaki ugyan pofozza már fel. Mindkét lány ugyanazt éli meg, szeretnek valakit, aki nem lehet az övék. Már a szeretet is más, míg Elinor hosszú beszélgetéseket folytat, meg hosszú sétákat tesz Edwarddal, természetesen az illem összes szabályát betartva, addig Marianne Willoughby–val teljesen lángol és áthág minden társadalmi szabályt.
Itt kell megjegyeznem, hogy nehéz mai fejjel elképzelni, hogy anno az angoloknál mekkora dolog volt, ha egy nő levelet írt egy férfinak, aki nem a jegyese. Kb olyan, mint napjainkban a kedves tinik parkokban előadott nyilvános pettingje… tehát ilyen szemmel kell nézni, hogy a kisebbik testvér milyen “illetlenül” vállalja teljes vonzalmát a férfihoz. Persze mindig vicces, hogy az angolok milyen komoly tartásúak, hiszen mindig beszélünk spanyol etikettről, meg a francia udvarról, ahol bezzeg mindennek szabad folyást engedtek, még a nemi betegségeknek is, ezzel szemben az angolok mindig olyan hűvös eleganciával és tartással kezelték ezt az igen csak szabályok közé szorított életet. De ezért imádjuk őket.
Szóval szemmel kísérhetjük a két lány szenvedését, Elinor, aki tartással viseli a helyzetet, pedig minden nap találkoznia kell az igencsak buta, és annál még gonoszabb konkurenciájával, míg Marianne épp meg akar halni. Pedig mellette ott van folyamatosan Brandon ezredes, aki a világot adná egy mosolyáért is, és mikor baj van, azonnal rohan segíteni. Ő aki már szerelmes volt egy ilyen nőbe, de csúnyán megégette magát.
Nagyon izgalmas, nem unalmas, nagyon jó jellemábrázolásokkal tarkított könyv. Mrs Jennings pedig nagyon feldobja az egészet. Egyetlen egy von le az értékéből, már pedig az, hogy a végén döntést hoz az írónő az értelem és az érzelem között. Igen, ezt már a büszkeség és balítéletben is megtette, de ott nem ez volt a legfőbb szempont. Itt viszont egészen a legvégéig nem hoz értékítéletet. Persze kifigurázza az érzelmek által vezérelt kislányt, bár tenném hozzá, hogy Ő egész életében ezt a szerelmet kereste, vagy inkább várta, hogy rátaláljon, mégis a végén mindent az értelemnek rendel alá és Brandon ezredes ennél többet érdemelt volna.
Megnéztem a filmet is, ami szuper lett. Igazi “nagyon angol” színészek játszanak benne nagyrészt, és mind nagyon jót alakítanak. Én Hugh Grantnek inkább Willoughby szerepét adtam volna, de ez ízlések és pofonok. De Alan Rickman (R.I.P) ebben is nagyot alakít, és én azonnal hozzámentem volna 🙂
Austen az egyik leghíresebb írónő, egy 8 gyerekes család 7. tagja. Sokat nem engedett tudni az életéből. Korszakához képest rendkívül művelt volt, sok helyet volt lehetősége rokonai által megismerni. Férjhez soha nem ment, volt egy “szerelme”, aki meghalt és volt egy vőlegénye, akivel felbontotta az eljegyzést, mert csak társadalmi elvárások miatt ment volna hozzá. Akkoriban meglepő módon önfenntartó volt, hiszen művei még életében sikeresek voltak. Betegsége miatt azonban nem járt sokat emberek közé, nővérével mindenről levelezett, viszont Ő meg akarta védeni a hugának magánszféráját a halála után, így ezeket a leveleket egy-két kivételtől eltekintve megsemmisítette, tényleg nagyon jó testvér lehetett 🙂
Ami nagy szívfájdalmam, hogy nem lehet Austen könyveket kapni. Pár éve újra kiadta az azóta tönkrement Ulpius ház a könyveit, és anno nagyon jó áron adták, sajnos nem vettem meg, most meg se antikváriumba, de könyvesboltokba nem kaphatóak 🙁 Pedig még nem teljes a gyűjteményem.
