Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…

Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.
Az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején idézi fel hailshami emlékeit, amikor felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Miközben megújul és megerősödik barátsága Ruthszal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az elfojtott emlékek nyugtalanítóan a felszínre törnek, s a visszatekintés felismerései következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely egész életüket meghatározza. Ám a drámai őszinteségű szembesülés talán túl későn érkezik el mindhármójuk számára, kapcsolatuk szövevényének szálait már nem bogozhatja szét megnyugtatóan.

Azt gondolom, nincs olyan könyves lista, amin ez a mű ne szerepelne (100 könyv, amit olvasnod kell; 1001 könyv, amit olvasnod kell; legjobb megfilmesített könyvek…), és azt kell mondanom, hogy nagyon jogosan foglalja el ezt a helyet. Mikor beszélgetek valakivel és arra terelődik a szó, hogy olvasta-e ezt a könyvet és azt mondja, hogy nem, én csak nézek rá „shrekcicaszemekkel”, és arra gondolok, mennyire jó neki, hiszen még előtte áll az élmény, hogy elolvashassa ezt a könyvet. Nos, ennyire tartom jónak.
Az eleje nagyon lassan indult, de úgy a negyedénél nagyon megtalált a könyv. Szóval tessék kitartani.

Először nem értettem, hogy miért mesél el apróságokat olyan alaposan, majd megvilágosodtam, pont a részletek, amik emberivé teszik, az egészet, amitől tudod, hogy pont olyanok, mint mi, bármennyire nem az életre lettek „teremtve” a szereplők. Végig olvasod hogyan nőnek fel, hogyan cikizik egymást tini korukba, hogyan dolgozzák fel a vitákat, veszekedéseket. És mégis tudod, még mielőtt megvilágosodnál, hogy valami nem stimmel. Valahogy másként reagálnak mindenre, valahogy nem olyan mélyen.
30 éves a főhős, és a regény felénél rájön az olvasó, hogy sokkal idősebb már nem is lesz. Hiszen mi is az a szolgálat, amivel tartoznak a társadalomnak. Semmi extra, csak az adományozás, amit életük során maximum 3szor tesznek, aztán kimerülnek. Igen, ők azok, akik arra születtek, hogy a szerveiket adományozzák. Valamilyen klónok, hiszen az emberiség rájött, hogy a szervek „gazdatest” nélkül nem működnek ideálisan, és így embereket „tenyésztenek”, hogy majd azokból szépen lassan kiemeljenek mindent, és elfelejtsék, hogy honnan is jöttek az életmentő szervek.
Ők nem ismernek más életet. Találkoznak felnőtt korukba valamennyire a külvilággal, de mivel egész életükben az adományozásra készülnek, gyakorlatilag nekik ez a természetese, ez a beteljesülés, hogy szó szerint szétszedik őket.
Van egy film is, aminek hasonló a témája (A sziget – nagyon javaslom), csak ott nem tudnak róla, hogy klónok és csak azért élnek, hogy másoknak adják mindenüket. De a könyv szereplői tudnak róla. Igen, tudtak is meg nem is, és ezt nagyon jól vezeti le az egész könyvben, mert az elején te is csak sejted, hogy mi az az adományozás, de akkor is mikor megtudták, és nem menekültek el, nem tettek semmit, csak tették, amire teremtve lettek.
Szörnyű elképzelni egy ilyen világot, ahol emberek arra születnek, hogy meghaljanak másokért. És ezt mindenki természetesnek veszi, mint azt, hogy állatok haljanak meg a sminkjeinkért.
És ezt az erkölcsi dilemmát nagyszerűen boncolgatja az író, hiszen mi a donorok oldaláról látjuk a történetet, de egy-egy pillanatra megmutatja a velük foglalkozókat is, mit élnek át, hogyan lehet ezt ép ésszel bírni, nem megszeretni őket… Lenyűgöző.
Mikor olvastam, azt gondoltam, a szerelmi szál kicsit gyenge, de mára megvilágosodtam nem, egyáltalán nem gyenge. Csupán arról vagy szó, hogy ők nem Jane Austen vagy a brazil szappanoperák alapján szemlélik ezt az érzést. Idejük sincs rá, és esélyük sem, és ha ezen a szemüvegen keresztül nézi az ember a könyvet, akkor pont elég ez a szerelmi vonulat.
Kevés könyv az, amin könnyezek, de ennek a végén gyakorlatilag végig sírtam… Bocsi, hogy ezzel sugallom, hogy mi a vége, de azt hiszem egy ilyen műnél ez nem meglepő…
A könyvből film is készült, amit én még ugyan nem láttam, de nagyon jó kritikákat olvastam róla.
Az író japánba született, de 5 éves kora óta Angliában él. Számos díj tulajdonosa, és beválasztották az 50 legjobb brit író 1945 óta bűvös körébe. Legelismertebb műve a Napok romjai, de a legismertebb a Ne engedj el. Az író szociálisan nagyon érzékeny, amit nem csak művei tükröznek, hanem az is, hogy feleséges szociális munkás, akik egy hajléktalanokat segítő akción ismert meg.