Ember vs IQ

Brandon Hackett: A poszthumán döntés

A XXIII. század: az emberiség diadalútja a csillagok közé, kolóniák négy rendszer lakható bolygóin. A technikai fejlődés töretlen; beépíthető implantok, planetáris net, kvantumchipekkel bõvített, sõt mesterséges tudatokkal ötvözött intellektusok – némelyek már többek őseiknél, poszthumánok. A XXIII. század: az emberi kolóniák és az anyabolygó közti kulturális szakadékok mélyülnek. Az ötnapos földi háború hosszas civilizációs agóniába torkollik. A megalopoliszokban élők maradéka menekül; a kolóniák felé tartó űrhajók tucatjain milliók várják krioálomban egy új, jobb élet lehetőségét. A Tau-rendszer bolygóján élő Eliott és Nicole a bevándorlókat szállító hajók érkezésével olyan események közepébe csöppen, melyek az emberi faj jövőjét örökre megváltoztathatják. Úgy tűnik, az események mintázata mögül idegen intellektus néz vissza az őt fürkészőkre. Ám akár saját változó lényegével, akár valami más, soha nem tapasztalttal szembesül, az emberiség először találkozik egy másik értelemmel.

Eredti megjelenés 2007

Kiadó: Delta Vision,

Oldalszám: 408 oldal

Értékelésem:5/5 csillag

Átlag értékelés: 88%

Nagyon sokat gondolkodtam a címen és nem vagyok elégedett vele, mert nem írja le azt, amit nem tudok a könyv elolvasása után egy nappal sem elmondani/leírni/megfogalmazni. Már máskor is írtam, hogy nem szeretem a sci-fiket, de igyekszem tágítani a látókörömet és befogadó lenni. Véletlenül akadtam az íróra egy komment kapcsán, és megtetszett egy másik könyvének a borítója és nem is tudom miért ezt a könyvet szereztem meg mégis…De milyen jó, hogy így tettem. Bár kicsit zavaró volt, hogy reggelente alig vártam, hogy munkába mehessek, hiszen az azt jelentette, hogy 35 percen keresztül olvashattam a könyvet és bosszantó volt, mikor a Kálvinon átszállás közben is olvasva – bocsánat az utastársaktól – bezavartak lökdösésekkel.

Mitől jó? A szereplők, a helyszín, a történet, mind nagyon jól felépítettek. Olyan dilemmákat vet fel, amikre nincs megoldás, amik egy részét fel sem lehet fogni, és amire a végén maga az író sem ad választ és ez pont így is van jól. Engem már a 3D technika is megrémít, és a klónozás ötlete meg a genetikai manipulációk, mégis álmodoztam arról, hogy milyen lenne, ha a gondolataimmal elérném a netet és ezzel kielégíthetném egyébként is túl magas információ igényemet. Milyen lenne egy olyan világba élni, ahol csak gondolkodnom kell és nem egy órán keresztül gépelni egy blog bejegyzést, amit pont a gépelés lassúsága – pedig gyorsan gépelek – miatt soha nem lesz olyan, mint a fejemben. Külön tetszett, hogy Nicole író és kicsit ezzel belátást engedett abba, hogyan épül fel egy világ és hogyan alakulnak a szereplők.

Helyszín és idők: igen, az ilyen könyveknél a legnagyobb bajom, hogy van idő írva a margóra, de ki érti azt :). Mégsem volt ebből gond, nagyon jól eligazodtam rajta és nagyon tetszett, ahogy a múltból szépen haladtunk a jelen felé és közben rajzolódtak ki a múlt bizonyos elemei, majd a jövőbe értünk és cseppet sem volt erőltet.

Minden helyszínt imádtam, de valahogy folyton az járt a fejembe, mennyire jó, hogy valószínűleg soha nem filmesítik meg, mert nem bírnám, ha az általam felépített képzeletet valaki képi elemekkel felülírná.

A Tau-t nagyon szerettem valamiért, különleges volt a kettőbe vágott nap, a színek, a szelek, szinte már én is kezdtem megkedvelni a szeles időt, persze csak addig, amíg ki nem értem a megállóból és nem szembesültem vele, hogy nekem bizony nincs portaszító a ruhámon. Pedig nyitott lennék egy ilyen újításra, valamint a ruha színét megváltoztató chip-re is, csak hogy kicsit a nő is megszólaljon belőlem.

Gretchen fák: egyszerűen tökéletesek. Kirajzolódott előttem minden eleme, és imádtam. Nagyon különleges , nagyon ötletes, még akkor is, ha nem túl barátságos.

A Gömb. nekem kicsit Mátrixos volt, de ez cseppet sem vont le az értékéből. Féltem tőle, rettegtem tőle, mert olyat testesít meg, ami számomra érthetetlen, ami embertelen, hiába voltak érvek az emberi érzelmekre. Bár soha nem fogom megérteni, hogyan lehetne minden érzést lekódolni, mikor mindenki másként éli meg. És azt hiszem nálam ez a válasz rá, hogy miért nem lehet emberi, mert épp úgy eltűnteti az egyediséget, mint a másik felmutatott szál, egy közös tudat. (Ami egyébként pont olyan „félelmetes”)

Szereplők:

Eliott: Imádtam, minden hibájával együtt. Bár alap, hogy nagyon szeretem a kódolókat, mert olyat testesítenek meg, amihez én nem értek és mindig meglep hogyan gondolkodnak. Nagyon tetszett a flegmasága, a humora, az irónia érzéke. és még akkor sem tudtam utálni, mikor dacos kisfiúként viselkedett, mert annyira illett a személyiségéhez.

Nicole: előre is elnézést, de nem igazán kedveltem. pedig vagány, jó humorú, nőiesen érzelgős, és mégis valami végig taszított benne, valami ,a mi megfoghatatlan. Először arra gondoltam, hogy talán azért, mert az író kicsit idealizálta, de nem csak ez volt, a gondolkodás módja valahogy nekem nem volt megemészthető, a magam se tudom mi kell nekem, de az azonnal effektus, ami egy fiatalabb szereplőnél oké lenne, de hozzá kicsit gyerekes volt.

Gauri: Az Ő karaktere mellett azonban Nicole is imádni valóvá vált. 🙂 Hú, mindne pillanatban utáltam, egy csepp jó dolog sem maradt meg bennem vele szemben. Tudom Ő nagyon fiatal a fagyasztások miatt, de istent játszani folyamatosan, mert Ő azt gondolja, hogy mindig igaza van. és még Ő van felháborodva – nos, akkor ez most igazán „lányos hisztis” kikelés volt magamból, vagyis tökéletes a karakter, mert érzéseket vált ki, és megmozgatott.

Keiko: Imádtam! Annyira nagyon érett női karakter volt annak minden hibájával és tökéletességével együtt. A makacssága, a felsőbbrendűsége, az ahogyan irányítótani tudott mindnet és mindenkit. És az utolsó bejegyzése az valami hihetetlenül jó bevallás, még akkor is, ha nekem kicsit túl fennkölt lett a legutolsó oldal, de annyira illet a karakterhez.

Saját élmény: Teljesen beszippantott a világ, és ahogy már írtam sokszor az irtózat vagy a félelem vett erőt rajtam, mégis döbbenten olvastam végig. igen, ebben benne van, hogy nem vagyok a sci-fi világában elmélyült olvasó, tehát a gyereknek minden új, de azt gondolom, hogy a műnek van egy olyan szuper stílusa, egy tökéletes leíró oldala, ami a történettől függetlenül is magával ragadott volna. Nem hinném, hogy ezután több sci-fit fogok olvasni, de már elmondhatom, hogy ebből a stílusból is lett kedvencem. És alig várom, hogy a férjem is elolvassa és valakivel vitatkozhassak a részletekről.

Az íróról: Brandon Hackett 1975 januárjában született közgazdászként végzett. Első műve az Én, a halhatatlan című novellaciklusa rögtön díjat is nyert. (Zsoldos Péter díjat, melyet azóta még egyszer megnyert.) Más művét még nem olvastam, de leírások / értékelések és fülszövegek alapján az íróra jellemző az epikusság, valamint a népek irányításának, kontrolálásának kérdés köre. 11 könyve és több novellája is megjelent az évek során, a legutolsó Az időutazás tegnapja, ami Az időutazás napjának a folytatása, aminek a borítója foglyul ejtett.

http://www.brandonhackett.hu/

Kiadó: A Delat Visonről már írtam korábban is, de akkor még egyszer: Nos a Delta Vision még mindig fogva tartja a szívem. Már több könyvüket is olvastam, és van néhány könyv, ami nagyon régóta kívánságlistás nálam és az ő gondozásukba jelent meg. Ám nem ezzel váltak az egyik kedvencemmé, akiknek a pultja előtt nagyon hosszú perceket töltöttem a könyvfesztiválkor „nyálamat csorgatva” , hanem azt hiszem az első olyan kiadó, aki jelentősen jobb összegért árulja az e-könyveket, mint a nyomtatottat, ez azért valljuk be nem jellemző a magyar könyvpiacra. Szóval, ha valaki nem ragaszkodik a könyv megfogásához, tapintásához, esetleg egy későbbi dedikáláshoz, akkor igencsak jutányos áron tud digitális élményt vásárolni!

http://www.deltavision.hu ·