J. Goldenlane: A herceg jósnője (I-II)
„Mi ne létezhetne egy világban, ahol egyes őrültek íjjal felszerelve vadásznak a mit sem sejtő kultúrantropológusra?” Nos, tulajdonképpen bármi. Ezt hősnőnk (éppúgy mint a fent említett nyílvesszőket) a saját bőrén tapasztalja, miután véletlenül lemarad a hazafelé tartó hajóról, és egy hosszú esztendőre az otthon mesésnek tartott Szithanban ragad. Ez idő alatt jósnőként szélhámoskodik egy hercegi udvarban, meglopja az isteneket, részt vesz pár merényletben, mint alany és mint tudományos megfigyelő egyaránt, de főként jegyzetel, mint azt egy lelkiismeretes irodalomtörténésztől el is lehet várni.
Író: J Goldenlane
Eredti megjelenés 2003
Kiadó: Beholder – Delta Vision
Oldalszám: 384 + 304 oldal
Értékelésem: 4,5/5 csillag
Átlag értékelés: 90%- 95%
Nem megtévesztés, de két könyvről van szó, ami igazából egy. Olyan nincs, hogy valaki ezt úgy olvassa el, hogy nem olvassa el a következőt is. Szinte fizikai fájdalmat okoz letenni és nem azonnal lekezdeni a következőt, mert így bizony nem illik abbahagyni egy könyvet, hogy az olvasó nem tudja összekaparni magát utána.
Nagyon ritka, hogy egy könyv olvasása közben hangosan felkiáltok, hogy „na, ne…” és egy rész befejezésekor elkezdem verni a párnát, hogy ilyen nincs, és ezt nem hiszem el. Nos ez a könyv ilyen volt. Mikor elolvastam az első részt, akkor ültem, majd halkan, nehogy felébredjen a család elkezdtem verni a párnát, és ott őrlődtem, hogy „Miért? Hogyan? Hogy nem vettem észre?” .
Mitől jó? A stílusa és az egyedi humora az, ami magához láncol. Pedig az eleje nem tetszett, nagyon lassúnak tűnt és kissé erőltetettnek. Ismét egy bölcsész főszereplő és még az elvarázsolt fajta is, aki tényleg egy üvegburában él, és ennek megfelelő naivitással áll a világ többi részéhez. De egyszer csak elkezdtem figyelni az apró elrejtett poénokra, és teljesen magához láncolt. Ha valakinek mond ez valamit, olyan, mintha egy képzelt világba néztem volna Agymenőket. Imádtam a hosszú körmondatokat, amik miatt anno a magyar tanárom engem mindig leszidott, de itt kiélhettem magam, még ha csak vizuálisan is. A könyvek második felében – igen, mindkét könyv vége felé – pedig a fordulatok. Még, ha gondoltam is, hogy ez lesz a vége, nem tudtam hogyan vezeti ki ehhez a végkifejlethez az írónő a sorokat. És úgy voltak benne fordulatok, hogy nem éreztem erőltetetnek, egyszerűen teljesen hiteles maradt a történet. (Már amennyire egy fantasy az lehet)
Egyetem: Az egész tényleg olyan, mintha egy utazási memoárt olvasna az ember. Teljesen hiteles, hogy a könyvtárban rábukkan az olvasó egy teljesen érdektelen, vagy legalább is inkább mesének tartott beszámolóra. Az egész stílusa illeszkedik egy bölcsész által megírt tanulmányba, pont ezért még az érzelmi vonal sem „nyálas”, hanem tényszerűen leírt és még is megmaradt kedvesnek. Szinte kedvem lett volna a Műegyetem könyvtárába bevonulni és ott olvasni 🙂
Szereplők:
Hosszú idő óta az első olyan könyv, ahol ugyan a szereplők elég komoly jellemváltozáson mennek át, mégsem veszítik el az eredeti személyiségüket. Mindenki alapvonásait tekintve olyan karakter maradt, mint az elején, csak egymást változtatták meg. Ettől még hitelesebb az egész.
Korinorisi Arh’hin: Jajj, de nagyon idegesített az elején. Persze, kedves, aranyos szereplő, de ennyire nem lehet valaki elvarázsolt. De pont ez a naivitás és őszinteség adja a zamatát ennek a karakternek, és ez menti meg az életét is a legtöbb esetben. Tehát egy kulturantropológus a tökéletes világból bekerül egy „barbár világba”. Társai véletlenül ott hagyják és egyedül kell boldogulnia. Mihez kezdhetne, jósnő lesz, mert ez kézenfekvő. Szóval így lehet megélni mások által nem ismert és feleslegesnek tartott versek szavalásából. A második részben szerettem meg igazán. Ott annyira talpra esett és olyan határozott, hogy le a kalappal, mégis, hihető ez a fajta változás.
„Nem vagyok varázslónő! Se fekete, se fehér, se hupilila”
„Te azért nem akarsz szem elöl téveszteni, mert féltesz, én meg azért nem engedlek egyedül, mert féltem azokat, akik az utadba akadnak!”
Harh’Hatal: Tipikus beképzeld, orrát fennhordó, magát tökéletesnek gondoló pasi. Szóval, igazából az, akire minden nő bukna, kivéve a főszereplőt. És sokkal többet nem is mondhatok róla, mert ahhoz el kellene árulnom egy fordulatot az első rész végéről, és annyit nem ér egy leírás, hogy ezt az élményt bárkitől is elvegyem. A lényeg, a második rész sokkal többet foglalkozik vele, és ott már egy nagyon kedvelhető, de nem nyálas karakter lesz. Bár én az elsőben is szerettem.
„Vedd le a ruhád! Most már érdekel a tested. Ha nem olyan ronda, mint az arcod, talán kedvet kapok rád!”
Harh’Kiria: A kotnyeles, nagyon kemény hugica. Nagyon szerettem a karaktert. Jó a humora, igazán az érdekek embere, teljesen illeszkedik abba a világba, amit az írónő felépített.
„Tuti, hogy ki tudod játszani a figyelmét. Ha meg nem, hát ne félj, bátyám biztosan közbenjár érted, hogy ne törjenek kerékbe, hanem csak lefejezzenek.”
Harh’Szekith: Közel és távol az egyetlen felvilágosult, értelmes ember. Persze első pillantásra és a karaktereket felületesen ismerve, és persze csak a tökéletes világból szemlélve. De az első rész végére ki akartam tekerni a nyakát. A másodikban meg feloldoztam minden alól. Valahogy ebben a könyvben kicsit nehéz határozott véleménnyel maradni bárkiről is és nem csak alapvetően szeretni.
Saját élmény: Tipikusan az a könyv, hogy bármikor kinyitottam, azonnal belecsöppentem a világba, nem kellett oldalakat olvasnom, visszapörgetnem, hogy mi is történt, hanem azonnal benne éreztem magam. Ahogy említettem, a fordulatok nagyon meglepőek és nagyon tetszettek. Úgy voltak benne, hogy azok nem voltak erőltetettek. Szerettem a karaktereket és megfelelő mennyiséget tudtam bosszankodni a naivitás és a „barbárság” ütköztetésén. Szerettem a világot annak minden furcsaságával együtt. És mivel már elképesztően régóta akartam valamit olvasni az írónőtől nagyon örülök, hogy olyat sikerült, ami által igazán megkedveltem és nem „csak” az önéletrajza miatt.
Az íróról: A hölgy eredeti neve Goldman Júlia, és tessék kapaszkodni: matematikus, tanár, programozó, jah és nem mellékesen író. Orosházán született (majdnem földim) és a JATE-n végzett, de szerencsére soha nem lett programozó. 2001ben jelent meg első könyve, ezt követően több évig publikált, majd rövid időre visszavonult a családjához. Saját bevallása szerint azért tanult matematikusnak, mert még nem volt elég önbizalma az íráshoz. Komolyan, ha tudtam volna, hogy az SZTE-n ilyen emberek tanítanak, lehet, nem a BME-t választom 🙂
Külön öröm volt számomra, mikor Szegeden bementem egy óriási könyvesboltba, akkor egy egész pult az Ő könyveivel volt tele. Nem tudom, hogy az ott dolgozóknak tudatos-e, tudják-e hogy köze van a városhoz és azért kapta meg ezt a kiemelt helyet, de nagyon jó volt nézni, hogy magyar író egész életműve ennyire feltűnő. 🙂
Ezen kívül még 8 könyve jelent meg, és fülszövegeket elolvasva elég különböző világokban játszódóak, nem egy kaptafára készülnek a könyvei.
Kiadó: Kicsit össze voltam zavarodva, mert a kiadónál a Beholder szerepel, de tudom, hogy az írónő könyveit a Delta Vision adja ki. Szóval rákerestem , és valóban 2015 óta náluk kaphatóak könyvei.
A Delat Visonről már írtam korábban is, de akkor még egyszer: Nos a Delta Vision még mindig fogva tartja a szívem. Már több könyvüket is olvastam, és van néhány könyv, ami nagyon régóta kívánságlistás nálam és az ő gondozásukba jelent meg. Ám nem ezzel váltak az egyik kedvencemmé, akiknek a pultja előtt nagyon hosszú perceket töltöttem a könyvfesztiválkor „nyálamat csorgatva” , hanem azt hiszem az első olyan kiadó, aki jelentősen jobb összegért árulja az e-könyveket, mint a nyomtatottat, ez azért valljuk be nem jellemző a magyar könyvpiacra. Szóval, ha valaki nem ragaszkodik a könyv megfogásához, tapintásához, esetleg egy későbbi dedikáláshoz, akkor igencsak jutányos áron tud digitális élményt vásárolni!
