Momo menet…..

Émile Ajar: Előttem az élet

Kiadó: Ulpius-ház

Oldalszám: 300 oldal

Eredeti kiadás: 1975

Értékelésem: 4 csillag

Az 1975-ös Goncourt-díj tulajdonosát annyi titokzatosság és izgalom vonta szenzációdicsfénybe, amennyi talán még a francia irodalmi közvéleménynek is sok volt: Ajart senki se ismerte, jószerivel a tulajdon kiadója se, de még a Goncourt-díj bizottság se, mert a díjat át se vette. Műve második regénye volt, és a manapság megszokottan, sőt kötelezően rendhagyó francia regények rendjét is megtörően rendhagyó. Legalábbis első pillantásra. Mert valójában az Előttem az élet annak a népes regénycsaládnak a leszármazottja, amelynek tagjai lóval, törpével, vademberrel vagy marslakóval mondatnak el meghökkentő, bár mindennapos történeteket, friss szem és romlatlan erkölcsi érzék diktálta véleményeket a mindenkori jelenkorról. Ajar könyvében egy gyermek szól üde gyermeki éleslátással, koravén bölcsességgel és megdöbbentően ártatlan obszcenitással az őt körülvevő különös világról, súlyos erkölcsi kérdésekről, szeretetről, barátságról, szerelemről, de még társadalomról és politikáról is.

Vendégmunkásként nem egyszerű felvenni a fonalat… vendégmunkásként nem egyszerű úgy írni, hogy illeszkedjünk az eredeti bloghoz. De persze próbálkozunk. Szóval első könyvem, amit én ajánlok, az francia úriemberünkhöz fűződik. Minden érdemleges adat fent szerepel a felső sorokban, a fülszöveg pedig értelemszerűen céloz arra, hogy merre is járunk, és mi célból. De mit is kapunk érte, ha beleolvasunk ? Nos, kapni fogunk egy vélelmezhetően arab kisgyermeket (Momo), akit végigkísérhetünk a lépcsőház minden egyes lépcsőfokán, megélve egy-egy napját. Főhősünk prostituáltként dolgozó anyuka gyermeke, aki valamilyen módon bekerült Rosa “mamma” fenhatósága alá. Élemedett korú hölgyeményünk pár tárbort is megjárt “hatcsillagos” származású, aki korábban szintén szolgáltatóként dolgozott, de ahogy elmúltak az idők és jöttek a kilók, kikopott a szakmából (persze biztosan van olyan akinek most is bejönne a mamma). Szóval Momo a mamma kedvence, aki az utcán tölti az időt. Korát becsülni tudjuk, iskolázott évei biztosan kevesebbek, mint fogacskái, de fineszesebb mindenkinél, és sejti, születési anyakönyvi kivonat hiányában lehet 30 is az a 20, vagy éppen 14 az a 10. Momo az utcán éli meg pár lépésre tőlünk életét. Miközben két sarokkal odébb az Eiffel torony szelét érezni, főhősünk kis mennyiségben lop, csal, füllent, védi Rosa mammát, miközben próbálja távolt tartani magát Párizs “elit” lakóitól. Apró kis benyomások persze őt is érik, de a nyomor, a megszokott környezet mindig visszarántja. Neki minden természetes, amin mi elborzadunk. Rosa mamma hátsójának tisztán tartása, az a vélt és valós bűzös, elhanyagolt környezet, melyben a többi szolgáltató leadott gyermekeivel együtt élnek. Momo, a pesti Váci út Párizsi megfelelőjén grasszálva éli meg gyermekből tinivé válását egy véletlen folytán, miközben gondolatai és tettei is Rosa mamma e világon tartásával van elfoglalva. Miért fontos, hogy nem vagyok-e bolond ? Miért fontos, hogy legyen egy kis kuckónk a pincében, matraccal, halkonzervvel ? Lehet más az élet is Rosa mamma után  ? Mindezekre megkapjuk a választ a könyv végén. Ami viszont biztos : a hazai “nyócker” érzés párizsi megfelelőjével találkozhatunk össze. Megbotránkoztató vagy sem, ezek a kiskölykök itthon is ott grasszálnak a Blaha környékén. Hogy miért sajnálható Momo barátunk ? Miért akarnánk neki sokkal jobban segíteni, mint itthoni “sorstársainak” ? Asszem erre a könyv elolvasása után válaszolni fogunk magunk. Kalandra fel, és bukjunk alá Párizs nyomorába 300 oldal erejéig…..

Ui. Bármennyire is el akarok vonatkoztatni, nekem mindig Merle Momoja jut eszembe a Malevil című könyvéből….