Könyvfüggő

Ugyan még nem teljes a sorozat, de mivel eddig 3,5 rész jelent meg, így ennyi ismerettel írom meg a véleményem. Szerencsére megint egy általam nagyon tehetségesnek tartott fiatal magyar írónő műveiről írhatok. Ami azért is szerencse, mert karácsony, névnap, szülinapra megkaptam az összes művét, szóval nagyon rosszul éreztem volna magam, ha mégsem tetszik 🙂 Ez a sorozat műfajilag steampunk, amit eddig nem is tudtam, hogy van, de mint kiderült, nagyon kedvemre való 🙂   „Gyerekkoromban számtalanszor halottam a mesterkulcsról, amely valójában nem igazi kulcs. Egy szerkezet, amely előtt nem léteznek bezárt ajtók, és sem az acéllal bélelt páncéltermek, sem az őrséggel védett birtokok falai nem jelentenek akadályt. A mesterkulcs mindent nyit, és mindenhová bevisz, akár a tömör falon is keresztüljuttat, ha kell. Minden magamfajta álmodott már róla, hogy a kezében tarthatja az eszközt, amely elől lehetetlen elrejteni bármilyen kincset.” Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekedett, mint a fiúk többsége és mindent tudott a fegyverekről. Amikor a legendás mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban… Elkezdtem negyed 10kor olvasni, miután a 8hónapos csöppséget lefektettem, gondoltam olvasok 10-ig. De idő zavarba kerültem és hirtelen negyed 11 lett, sebaj, még ha olvasok max 10 percet, akkor is aludhatok pár órát míg az én Mazsolám felébred. De ha már eljutottam 56 oldalig, akkor miért hagynám már azt a 20 oldalt hátra, hiszen akkor nem tudok elaludni, annyira idegel a befejezetlenség… Így másnap karikásak a szemeim, nagyon  fáradt voltam és kicsit hisztis is, mert ott van mellettem a Tolvajbecsület, de tudtam, hogy tízórait kell készítenem és le kell menni sétálni, és a gyerkőcnek ezt mégsem olvashatom fel :). De ez azt hiszem elmondja, hogy mennyire nagyon élveztem . Magával ragadó, izgalmas, olvastatja magát. Tele nagyon jó leírásokkal, amik miatt mozi szerűen látod magad előtt a történetet és mégsem érzed azt, hogy miért húzza az oldalakat az alapossággal. A főszereplő zseniális. Nagyon szeretem az erős női főszereplőket, akiket már így kapunk nem pedig 1 nap alatt válnak szuperhősökké. És persze Winie véletlenül sem szuperhős, hanem egy nagyon tehetséges és az apja által nagyon jól kinevelt tolvaj. De az egész Langton család nagyon valós, teljesen el tudja az olvasó képzelni, hogy milyen lehet a légkör az épületben, ahol az egész család gyakorlatilag együtt él, és még tetszik is. Olyan kicsit olaszos érzése van az embernek a történetet olvasva. De az érződik, hogy az írónő nagyon családorientált lehet. Nagyon örülök, hogy úgy alkotta meg a szereplőket, hogy még aki teljesen más mint a főszereplő, azt is lehet kedvelni. Nem kell választani Winie és Rey között. Sőt, őszinte leszek , néhol a nővére állt hozzám közelebb, pl egy ruha szétvágásánál én is könnyeztem volna :). De a lényeg, hogy minden karaktert úgy ábrázol, hogy kedvelni lehet. Egyetlen meglepő volt a könyvben, hogy tényleg az első oldalon kezdődik. Nagy környezetvédőként általában bosszantanak a felesleges belső lapok, de itt hirtelen meglepett a dolog. De az fantasztikus, hogy nem újságok , vagy hivatalos kritikusok véleményét tették be, hanem könyvmolyok, blogosok gondolatait, ez sokat elmond az írónőről.   „A becsület olyasmi, amit utólag már nem tudsz visszaszerezni, és ha elveszíted, az egy életre megbélyegezhet.” Winie végre megszerezte a Mesterkulcsot, ám az apja úgy döntött, senki sem használhatja a szerkezetet addig, amíg ki nem derítette, hogyan működik. A probléma csupán az, hogy Winie-nek bizony sürgősen szüksége lenne rá. Az alku, amit Williammel kötött, most már sokkal inkább becsületbeli kérdés, mint pusztán üzlet, nem mellesleg a Conrey fiú is egyre türelmetlenebb. Közben a Langton család egy második világháborús tank elrablását tervezgeti, ráadásképpen pedig felbukkan valaki Winie múltjából, akit jobb szeretne inkább elfelejteni. A lány végül apja engedélye nélkül használja a Mesterkulcsot, hogy megszerezhesse Will édesanyjának gyűrűjét egy szigorúan őrzött páncélteremből, azonban hiba csúszik a gépezetbe, és Winie ezúttal talán tényleg nem fogja megúszni olyan könnyen, mint remélte. Talán még jobb, mint az előző! Imádom a humorát , az iróniát, és azt, hogy apró gesztusokra kiterjedően ír le mindent, így pontosan magam előtt látom még a fintorokat is. Will karaktere nagyon jól kialakított, a jó fiú, aki mégsem annyira jó. Akit a jó ok hajt, de nem fél piszkos eszközöket használni. Attól függetlenül, hogy egy nagyon erős női karaktert hozott létre, nem nyomta el a férfi figurát sem, de Winnie-t sem gyengítette le. Az is növeli az értékét számomra, hogy szabályokat állít fel, viselkedési szabályokat, elveket, amiktől nem engedi eltérni a szereplőket, ettől erősek a karakterek, ami külön gyöngyszeme a könyvnek. A tank elrablása már így leírva is nevetőgörcsöt vált ki belőlem, és a könyvben ez komoly, és kb úgy beszélnek róla, mintha egy kisebb dologról lenne szó, imádtam. És én is izgultam, hogy vajon sikerül-e. Fura, hogy ugyan csak novella méretű, mégis sok a cselekmény és mégsem érzem elnagyoltnak. Pedig ritkán olvasok 200 oldal alatti könyveket. És igen, kinek az életébe ne lett volna egy „Tony”, na persze nem a pénzzel szoktak távozni, hanem az önbecsüléssel, és ki ne akarna ilyen családot, hogy csak egyszer jól ellássák a baját… De ettől függetlenül nagyon élveztem a megjelenését, a hidegvérét a nagyképűségét. Tipikusan egy olyan személyiséggel ruházta fel az írónő, akiért minden nő döglik és mindenki azt hiszi, hogy megtörheti.   “- A vádlott álljon fel! A szék lába megcsikordult a korhadt parkettán, ahogy felemelkedtem, és éreztem, hogy a feszültség szinte megül a levegőben. Nem láttam, de tudtam, hogy a sorok között a családom tagjai lassan a fegyverükért nyúlnak. A bíró megköszörülte a torkát, és messzire tartotta magától a papírt, hogy el tudja olvasni a rákapart írást. Egészen eddig sikerült megőriznem a hidegvérem, de most hallottam, hogy a csuklómat összeszorító bilincs halkan csilingel, ahogy remeg a kezem. – A New York állam által rám ruházott hatalomnál fogva kijelentem, hogy az esküdtszék ítélete alapján Edwina Russel Langton az ellenne felhozott vádakban…” Winie-t elfogják, és bár ki tudna szabadulni a börtön rácsai mögül, nem hajlandó szökevényként élni. Így az igazságszolgáltatás kétes rendszerére bízza magát, annak ellenére, hogy a bíróságnak nem szokása szabadon engedni a vádlottakat. Odakint William a Langton családdal összefogva mindent megtesz, hogy tisztázza a lányt, de lehet, hogy ez sem lesz elég, hogy megmentse Winie-t a hóhér kötelétől.   Mikor elolvastam az első oldalt kicsit kétségbe estem, hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy 100 oldalon keresztül ír le két napot… De igen, és még csak nem is unalmas. Nagyon élveztem, hogy végre Will szempontjából is olvashattunk, és a családot is jobban megismerhettük. Természetesen a nagymama a kedvenc, de a többiek is nagyon jó karakterek. A tárgyalás részleteit persze végignevettem, ahogy épp a főhős ártatlan mivoltát ecsetelték, folytak a könnyeim. Az önálló küldetés, Arnie az egyik unokaöcs (bár rokoni szálakban soha nem voltam erős, így lehet, hogy hivatalosan nem az …) , az ahogy Adrey megjelenik, majd az Apuka mindent megold, és már mindent tud menet közben is… nagyon jó, kicsit keresztapás, de a legjobb értelemben. A könyv vége kiszámítható, de tipikusan az az eset, hogy ki érdekel, mikor az odavezető út ennyire jó és szórakoztató.   Winie és a Langton család a karácsonyra készülődik. A káosz még a szokásosnál is nagyobb, de azért a vacsora előtt Winie és Will még szakít időt egy okító jellegű ékszerlopásra. „- Ajándékot vettél nekem? – kérdezte, és gyanakvás színezte a hangját. Hátrapillantottam a vállam felett, és csak annyit mondtam: – Kérlek. – Előhúztam a fiók egy rejtett rekeszéből a Mesterkulcsot. A zsebóra formájú szerkezet megcsillant az olajlámpa fényében. – El fogod lopni az ajándékodat.” Ez a szösszenet egy kis ajándék a Winie-rajongóknak, továbbá átvezetés „A hóhér kötele” és a februárban megjelenő, „Tolvajok kézikönyve” című negyedik rész között. És az eddig megjelent utolsó rész. Mikor elkezdtem írnia bejegyzést, akkor levettem a köteteket a polcról és kerestem a Brosst, majd rájöttem, hogy az csak „e formátumba” létezik, de nagyon remélem, hogy a negyedik résszel ezt is nyomtatják majd. De hatalmas ötlet volt az írónőtől ez a fajta ajándék az olvasóinak, bár nagyon szívesen fizettem volna is érte. Azt hittem 44 oldalon csak egy kis szösszenetet lehet írni, és igen így is van, mégis élveztem. Nagyon tetszett, hogy végre hozott egy kis feszültséget a főszereplők közé, pont annyit, ami még nem erőltetett,nem teszi egy percig sem gyerekesség, de mégis még emberibbé teszi. És olvasva a történetet csak az jutott eszembe, hogy mennyire is szeretem a karácsonyt annak minden nyavalyájával és butaságával együtt… És hogy nagyon várom a februárt, amikor megjelenik a következő rész. És akkor pár szó az írónőről. Nem titok, már korábban is írtam, hogy nagyon szeretem a magyar tehetségeket és nagyon bánt, hogy nem kapnak elég teret, kiadói támogatást, hogy megmutassák magukat! Ezért külön kedvelem a Főnix Könyvműhelyet, aki kiadja Vivien könyveit. A hölgy valódi neve Sasvári Vivien, és elképesztően fiatal, mindössze 25 éves, ehhez képest eddig 7 könyve jelent meg. A fent említett 4 könyvön kívül két sorozat indító: Pokoli Szolgálat, mely a Pokolháború trilógia első kötete (ez az egyetlen, amit nem a Főnix adott ki, hanem az ABA könyvkiadó), valamint a Moira -A szörnyeteg bennem (Morrighan I). Valamint van egy önálló kötete a Végtelen horizont. Már túl vagyok a Pokoli szolgálaton is, amiről majd a következő bejegyzésben írok, és a többi könyv is megvan, de kényszer szüneten vagyok. De már az eddig olvasott 5 könyv alapján elmondhatom, hogy nagyon jól ír, és igazán izgalmasak a művei. Nagyon jó humora van, én imádom az iróniát és úgy gondolom Ő éppen megfelelő mértékben használja  a könyveiben.  A karakterei erősek, jellemzően nagyon elvhűek, ami külön tetszik. Azt gondolom érdemes elolvasni az írásait, mert igazán kiemelkedőek a magyar fantasy piacon, szórakoztatóak és nagyon el tudják nyelni az embert, aminek következménye a másnapi fejfáját és a szemránc krémek ellenére karikás szemek. A köszönetnyilvánítások pedig külön imádni valóak, annyira közvetlen, amilyet ritkán olvas az ember. Azt hiszem az egyik ami megfogott benne az a Végtelen horizonthoz írt köszönetnyilvánítása volt. A könyvei kicsit nehezebben beszerezhetőek, hiszen jellemzően a magyar könyvpiacra, nem minden könyve kapható meg a multiknál, de ezzel kapcsolatban nemrég megosztott egy bejegyzést a saját blogján (http://weeholloway.blogspot.hu) miszerint inkább próbálják az olvasók, több ok miatt is, a könyveit közvetlenül a kiadótól beszerezni. Mi így tettünk, és nagyon gyorsak voltak, szóval csak javasolni tudom ezt az utat. Remélem érződik az írásomon, hogy mennyire jónak tartom az írónőt, és remélem legalább néhány embernek kedvet csináltam, hogy megismerjék a műveit !    

A romantikus történet középpontjában a két Dashwood nővér, Elinor és Marianne áll, a regény címe kettejük ellentétes természetére utal. Az értelmet Elinor testesíti meg, tetteit a józan ész és a megfontolás irányítja, mindent logikusan végiggondol, mielőtt határoz vagy cselekszik. Vele szemben áll húga, ő gyakorta esik a romantikus szerelem és szenvedély túlzásaiba, érzelmi válságaitól és csalódásaitól pedig mélyen és látványosan szenved. Austen a két lány sorsát és szerelmük alakulását mutatja be az 1800-as évek Angliájában. Mindketten a boldog házasságot és az igaz szerelmet keresik – de vajon megtalálják-e?

Elinor választottja Edward Ferrars, akit azonban ígérete máshoz köt, Marianne szívéért pedig két férfi is verseng: Mr. Willoughby és Brandon ezredes. Mellettük számos tipikus austeni karakterrel ismerkedhetünk meg, ilyen például Mrs. Jennings személye, akinek „nem volt több gyermeke két leányán kívül, kiket kitűnően adott férjhez, így hát más dolga nem lévén, most már az emberiség fennmaradó részét akarta megházasítani.”

Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, és természetesen reményről és boldogságról mesél, miközben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest az akkori világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. Az írónő jellegzetes, finom iróniával fűszerezett stílusa, kiválóan kidolgozott karakterei, a fordulatokban gazdag események és a sziporkázó párbeszédek garantáltan kellemes kikapcsolódást ígérnek az Olvasónak.

Jane Austent nem lehet csak úgy olvasni, hogy nah most olvasok egyet; nem falható, mint a NA / YA könyvek. Hozzá le kell ülni, feküdni, fejen állni, ki hogyan szeret olvasni és átadni magunkat az ő kis világának. Csak a teljes odaadással élhető meg igazán a humora, a társadalom kritikája, és minden, amit Ő képviselt. Egyéb esetben az olvasó szenvedni fog, hogy jajj, mennyit szenvednek a főszereplők.

“A Dashwood kisasszonyokban túlságosan sok volt az értelem, hogy az előbb említett hölgynek kívánatos társasággal szolgáljanak, az utóbbiak pedig féltékeny szemmel nézték őket, mint akik az ő jogaikat bitorolják, s osztoznak velük a szívélyességben, amelyet pedig a Steele kisasszonyok tökéletesen ki akartak sajátítani. Lady Middletonnak Elinor és Marianne iránti viselete makulátlan volt, de igazában egyáltalán nem kedvelte őket. Nem hízelegtek neki, sem a gyermekeinek: nem hihetett hát jóindulatukban; s mert szerettek olvasni, úgy vélte, ironikusak; talán nem is tudta egészen pontosan, milyen az, ha valaki ironikus; no de ez igazán nem jelentett semmit. Általában ezt bírálatnak tekintik, és könnyen osztogatják.”

Az első 50 oldal nekem is ilyen volt, bár az a szokásos Austen féle bemutatom a fél világot és közben csak egy-két ember lesz érdekes a folytatásban rész. De ez hozzá tartozik. Itt kattant az agyam, hogy mit is olvasok és elmélyedtem benne és innen vitt magával a történet. Több regényében is mellékszál, itt pedig központi témává emelkedik az értelmesség és az érzelmesség összecsapása. Szinte az össze könyvében van egy-egy nagyon művelt, okos és igen csak öntörvényű női főszereplő. De, ha nem is öntörvényű, akkor is elveihez nagyon ragaszkodó két lábon a földön álló szereplője. És minden könyvben van egy-egy kissé bohókás, érzelmek által vezérelt kisebb cserfesebb lány. És most összeengedte őket.

Elinor karaktere egyszerűen tökéletes. Persze mivel én nehezen élek meg érzelmeket és még nehezebben mutatom ki, így teljesen tudtam vele azonosulni 🙂 . Marianne már más eset, de semmivel sem kevésbé szimpatikus, bár néha az volt az érzésem, hogy valaki ugyan pofozza már fel. Mindkét lány ugyanazt éli meg, szeretnek valakit, aki nem lehet az övék. Már a szeretet is más, míg Elinor hosszú beszélgetéseket folytat, meg hosszú sétákat tesz Edwarddal, természetesen az illem összes szabályát betartva, addig Marianne Willoughby–val teljesen lángol és áthág minden társadalmi szabályt.

Itt kell megjegyeznem, hogy nehéz mai fejjel elképzelni, hogy anno az angoloknál mekkora dolog volt, ha egy nő levelet írt egy férfinak, aki nem a jegyese. Kb olyan, mint napjainkban a kedves tinik parkokban előadott nyilvános pettingje… tehát ilyen szemmel kell nézni, hogy a kisebbik testvér milyen “illetlenül” vállalja teljes vonzalmát a férfihoz. Persze mindig vicces, hogy az angolok milyen komoly tartásúak, hiszen mindig beszélünk spanyol etikettről, meg a francia udvarról, ahol bezzeg mindennek szabad folyást engedtek, még a nemi betegségeknek is, ezzel szemben az angolok mindig olyan hűvös eleganciával és tartással kezelték ezt az igen csak szabályok közé szorított életet. De ezért imádjuk őket.

Szóval szemmel kísérhetjük a két lány szenvedését, Elinor, aki tartással viseli a helyzetet, pedig minden nap találkoznia kell az igencsak buta, és annál még gonoszabb konkurenciájával, míg Marianne épp meg akar halni. Pedig mellette ott van folyamatosan Brandon ezredes, aki a világot adná egy mosolyáért is, és mikor baj van, azonnal rohan segíteni. Ő aki már szerelmes volt egy ilyen nőbe, de csúnyán megégette magát.

Nagyon izgalmas, nem unalmas, nagyon jó jellemábrázolásokkal tarkított könyv. Mrs Jennings pedig nagyon feldobja az egészet. Egyetlen egy von le az értékéből, már pedig az, hogy a végén döntést hoz az írónő az értelem és az érzelem között. Igen, ezt már a büszkeség és balítéletben is megtette, de ott nem ez volt a legfőbb szempont. Itt viszont egészen a legvégéig nem hoz értékítéletet. Persze kifigurázza az érzelmek által vezérelt kislányt, bár tenném hozzá, hogy Ő egész életében ezt a szerelmet kereste, vagy inkább várta, hogy rátaláljon, mégis a végén mindent az értelemnek rendel alá és Brandon ezredes ennél többet érdemelt volna.

Megnéztem a filmet is, ami szuper lett. Igazi “nagyon angol” színészek játszanak benne nagyrészt, és mind nagyon jót alakítanak. Én Hugh Grantnek inkább Willoughby szerepét adtam volna, de ez ízlések és pofonok. De Alan Rickman (R.I.P) ebben is nagyot alakít, és én azonnal hozzámentem volna 🙂

Austen az egyik leghíresebb írónő, egy 8 gyerekes család 7. tagja. Sokat nem engedett tudni az életéből. Korszakához képest rendkívül művelt volt, sok helyet volt lehetősége rokonai által megismerni. Férjhez soha nem ment, volt egy “szerelme”, aki meghalt és volt egy vőlegénye, akivel felbontotta az eljegyzést, mert csak társadalmi elvárások miatt ment volna hozzá. Akkoriban meglepő módon önfenntartó volt, hiszen művei még életében sikeresek voltak. Betegsége miatt azonban nem járt sokat emberek közé, nővérével mindenről levelezett, viszont Ő meg akarta védeni a hugának magánszféráját a halála után, így ezeket a leveleket egy-két kivételtől eltekintve megsemmisítette, tényleg nagyon jó testvér lehetett 🙂

Ami nagy szívfájdalmam, hogy nem lehet Austen könyveket kapni. Pár éve újra kiadta az azóta tönkrement Ulpius ház a könyveit, és anno nagyon jó áron adták, sajnos nem vettem meg, most meg se antikváriumba, de könyvesboltokba nem kaphatóak 🙁 Pedig még nem teljes a gyűjteményem.

Quentin Jacobsen egész életét azzal töltötte, hogy távolról csodálta a hihetetlenül kalandvágyó Margo Roth Spiegelmant. Így aztán, amikor a lány nindzsának öltözve kinyitja Quentin ablakát, bemászik rajta az életébe, és magával invitálja egy nagy fantáziával kitervelt bosszúhadjáratra, a fiú vele tart. Egész éjszakás kalandjuk után új nap veszi kezdetét, s amikor Q megérkezik az iskolába, megtudja, hogy a mindig is enigmatikus Margo ezúttal valódi rejtéllyé lett. Hamarosan kiderül azonban, hogy vannak bizonyos nyomok, amelyek felderítése csak rá vár. Ezzel olyan csapongó kaland veszi kezdetét, amelynek során minél közelebb kerül, annál kevesebb tárul fel előtte a lányból, akiről azt hitte, jól ismeri. A Printz-díjat elnyerő John Green azzal a ragyogó szellemességgel és izzó érzelmi őszinteséggel tér vissza, amely olvasók egy egész új generációját hozta lázba.

Másfél hete töprengek, hogy megírjam-e ezt vagy sem. Nem szeretek rosszat írni, mert ízlések és pofonok, és minden írót értékelek, hogy meg tudta írni a könyvét, talált kiadót, ami kiadta, és ez már sokkal több, mint hogy én itt partvonalról kritizálhatok. De ízlések és pofonok, és ettől még megosztom, hogy mit gondolok, mindamellett, hogy imádom John Green stílusát.

Nos , ez a könyv katasztrófa volt. Pedig nagyon lelkesen álltam neki, de ez szörnyű volt. Unalmas, hosszú, bonyolult, ellenben értelem nélküli mondatokkal teletűzdelt írás. Értem én a mélyebb mondani valóját, de én már eret akartam vágni a szenvedésen.

Adva van egy 18 éves, elképesztően jó humorral megáldott és belevaló srác. Nah, nem menő, de ilyen személyiséggel annyira szürke egér sem lehetne, amennyire az író beállítja. És persze a csaj, aki vagány, közkedvet, népszerű és a titkos szerelme Quentinnek. De persze soha rá sem néz, gondolja ezt a srác.

És egy este alatt megváltozik minden. A srác kibújik a csigaházból a csaj pedig eltűnik. Nos ez az éjszak a volt az egyetlen élvezhető rész. Egy csaj bosszúja a pasiján, amiért megcsalta. Persze közben kiderül, hogy nem is olyan rózsaszín a lány élete, mint ahogy mindenki gondolja, sőt igazából komoly lelki gondjai vannak. Nem tud érvényesülni az igazi személyisége és teljes elnyomásban él. Vagy így éli meg, hogy sehol nem lehet igazán önmaga, ezért elszökik.

De nyomkat hagy a srácnak, aki ezek alapján nagyon nagyon lassan felkutatja, közben pedig folyton komfortzónáján kívül van, amit mint kiderül élvez, és persze a csaj, akivel 10 éve nem beszélgettek, ezt pontosan tudta…

Ismétlem , lassú. Engem már rég nem érdekelt, hogy él-e vagy sem a lány, csak azt akartam, hogy vége legyen. Közben persze feltűnnek a barátok, akik jóban rosszban segítenek, közben élik az életüket, tehát szuperek, mert tökéletesen egyensúlyoznak az egocentrikusság és a barátság pengeélén. És jön az elképesztően jó nő, aki a leggázabb sráccal jön össze, és kiderül, hogy milyen jó lelke van (és kedves urak, nem, nem a mellméretére gondoltam, hanem tényleg a lelkére .)). És a nagy mondások , mint: eddig egy hozzá társított képzeletet szerettem, de most megismertem és tanulom szeretni az igazi énjét. Most ez komoly? 18 évesekkel???? Ne már!

És ha eddig nem írtam volna le elégszer, unalmas! Bár kedvet kaptam Withman versek olvasására 🙂

De két díjat azért bezsebelt a könyv: Edgar Award és Corine Literature Prize. Biztos bennem van a hiba.

Pedig John Greent nagyon szeretem. A csillagainkban a hiba tökéletes volt. És nagyon szimpatikus, hogy emiatt 2-3 hónapot gyermek onkológián töltött. És van humora, mert Obamanak csak azt a kérdést tette fel, mikor lehetősége volt beszélni vele, hogy mi legyen a lánya neve… Eredeti szakmája egyébként pedagógus, és ez az oktatási hajlam a műveimben is megjelenik. Fiatal íróként pedig rengeteg díjat nyert, például Printz-díjat. Ezen kívül a youtube-n Ő indította el a #VlogBrothers-t, valamint egy online oktató dolgot, amit szintén ingyen csinálnak… Szóval tipikusan, imádom, szeretem, de ez nekem nagy melléfogás volt.

Hat nappal ezelőtt Mark Watney az elsők között érkezett a Marsra. Most úgy fest, hogy ő lesz az első ember, aki ott is hal meg.

Miután csaknem végez vele egy porvihar, ami evakuációra kényszeríti az őt halottnak gondoló társait, Mark teljesen egyedül a Marson ragad. Még arra is képtelen, hogy üzenetet küldjön a Földre, és tudassa a világgal, hogy életben van – de még ha üzenhetne is, a készletei elfogynának, mielőtt egy mentőakció a segítségére siethetne.

Bár valószínűleg úgysem lesz ideje éhen halni. Sokkal valószínűbb, hogy még azelőtt vesztét okozzák a sérült berendezések, a könyörtelen környezet vagy egyszerűen csak a jó öreg „emberi tényező”.

De Mark nem hajlandó feladni. Találékonyságát, mérnöki képességeit, és az élethez való hajthatatlan, makacs ragaszkodását latba vetve, rendíthetetlenül állja a sarat a látszólag leküzdhetetlen akadályok sorozatával szemben. Vajon elegendőnek bizonyul-e leleményessége a lehetetlen véghezviteléhez?

Olvastam egy ajánlást, miszerint olyan, mint a Gravitáció. Nah, itt elvesztettek. Én annyira untam és utáltam azt a a filmet, hogy arra szavak sincsenek, pedig a színésznő az egyik kedvencem. És így elolvasva, kéretik ezt visszaszívni. Ez az egyik legjobb könyv, amit mostanában olvastam, és imádtam minden sorát, úgy a 20. oldal után 🙂 Hamarabb kezdtem el olvasni, mint a párom és mikor megkérdezte, hogy milyen csak annyit mondtam, hogy modern Robinson Crusoe a Marson. Szóval neki tetszeni fog, én meg végig szenvedem, mint a Számkivetettet. Visszavonva és elnézést ezért a félevezető és hálátlan kijelentésért, ez a könyv ismétlem SZUPER!!!!!

Soha nem akartam űrhajós lenni, de ezután csak és kizárólag ezt akarom :). Az egészet láttam magam előtt, fordulatos volt, nem voltak benne unalmas vagy felesleges részek, nah jó a szerelmi szálat leszámítva, ami nem illeszkedett bele, de ezt megbocsátom :). Persze a technikai részek akár kínaiul is lehettek volna, de a végére már szakértőnek éreztem ám magam :). De én , aki technikai analfabéta vagyok még én is azon gondolkodtam, hogy mit lehet eszközként használni és mit hova kellene csavarozni. Egy teljes film jelent meg előttem és én is ott voltam azon a bizonyos vörös bolygón és küzdöttem az életben maradásért.

Nagyon sokat jutott eszembe közbe az Apollo 13 , és nem csak azért mert voltak benne utalások rá, hanem azért is, mert nekem nagyon hasonló az egész. A mérnökök személyisége nagyon valóságos, igazi kockákkal van tele az egész könyv és ez nagyon tetszik. Valami ilyesminek képzelem a NASA-s embereket. Persze kevesebb humorral, de ennyi javítást megérdemeltek. Voltak benne tipikus emberi butaságok és tehetetlenségek, de ez kellett hozzá, hogy szinte elhiggyem, hogy ez megtörténhet.

Mark karaktere természetesen tökéletes. Tele lököttségekkel, de egy modern MacGyver, és gyermekkorunk hőséért ki ne rajongana. Összedug néhány csövet és azonnal lesz minden a Marson. Imádtam a káromkodásait is 🙂 És azt, hogy a teljes nyilvánosság előtt szól be embereknek. Még nem láttam a filmet, de azt hiszem Matt Damon tökéletes választás volt hozzá 🙂

Őszintén meglepett, hogy mennyi női szereplőt kaptunk a könyvben és milyen szuper karaktereket, szóval le a kalappal az író előtt, igazán törekedett az esélyegyenlőségre és ezt köszönjük :). A NASA-sok karakterei vezetői szinten is jól megalkotottak. Annyit lehetett volna még, hogy teret adni annak a felvetésnek miszerint mennyit ér meg egy élet! Nekem ez a dilemma kicsit hiányzott, habár a döntés ugyanez lett volna, de egy kis dilemma belefért volna 🙂 Mindamellett persze, hogy ez egy óriási reklám volt az egész NASA-nak. De amerikai létére még a kínaiaknak is adott szerepet (vajon miért nem az oroszoknak? :)) Szóval ezek nagyon jó húzások voltak.

Ami kimaradt még szerintem az a lelki része. Bár ez ebbe a könyvbe lehet nem illet volna, hiszen nem egy lelkizős dolog, de ennyire sok időt egyedül, mindentől és mindenkitől távol, sok idő teljes kommunikáció nélkül… Ez azért bármennyire erős pszichés embert megviselne, de Mark teljesen normális  maradt a végéig. Nah, jó ez csak a szakmai kényszerem, hogy erről is akarok infót 😀

Egy valami volt nekem sok. A vége. Spoiler nélkül, de azért egy űrhajó ajtaját nem robbantja csak úgy ki a kapitány 😀 De még akár ez is belefért és el tudtam hinni.

Az írónak ez az első könyve, aminek egyetlen oka van, nem író igazából. Ő volt a legfiatalabb, akit valaha szoftver mérnökként foglalkoztattak. Mindössze 15 éves volt, mikor elkezdett a szakmájában hivatalosan tevékenykedni. Van esetleg valakinek kérdése, hogy hogyan tudott egy ilyet kitalálni? És honnan vette az igazi kocka szereplőket? 🙂 Remélem még sok ilyet olvashatunk, mert imádtam a stílusát, a karaktereket és az egész történetet. A kedvéért még sci-fi rajongó is lennék!

Erősebben kellett volna a fizika…Űrhajós akarok lenniiiiii!!!!!!