A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.
Akkor egy újabb karácsonyi ajándékötlet inkább érettebb Nőknek, akik nem igazán a romantikus regényekért rajonganak 🙂 Fura, a kategóriájára még nem jöttem rá, de legyen lélektani regény…
Teljesen véletlenül akadt a kezembe a könyv. Indítottam egy kihívást, hogy a címben meg kell ,hogy jelenjen Alice (vagyis Alíz) neve, és én azt hittem mindenki az Alice Csodaországban-t hozza majd, de nem. Ezt hozták a legtöbben, így kíváncsivá tett, hogy mi is lehet ebben olyan jó.
Elkezdtem olvasni, jajj, sehol egy szimpatikus szereplő mi lesz velem (nah jó, a legkisebb lány szimpatikus volt, de alig szerepelt az elején, szóval rá nem alapozhattam). Aztán elkezdett érdekelni az orvosi része. Alzheimer-kór. Nem sokat tudtam erről a betegségről csak azt, hogy öregkori, és nagyon rossz. Nah, a főszereplő 50 éves, amit semmilyen esetben sem neveznék öregkornak és mégis ebben a betegségben szenved. Ettől még nem lett szimpatikus, de legalább érdekes.
És akkor, mintha újra olvastam volna egy sort, vagy legalábbis azt gondoltam, ez történt. Azt hittem elbambultam, vagy valami, ezért visszalapoztam, és megértettem mi az a hihetetlen , lebilincselő dolog a könyvben. Tényleg csak Alice szemszögét látod, és olvasva vele együtt a betegség hatásait a leépülés lépcsőit te is megéled! Nagyon durva érzés, ahogy szinte észreveszed magadon a betegség tüneteit. Ahogy a teszteket próbálod megoldani vele együtt fejben, ahogy szurkolsz, hogy eszébe jusson az a nyamvadt szó, amin már 10 perce rágódik, ahogy amiatt aggódsz, hogy jajj, mit fognak róla gondolni.
Nagyon őszinte a könyv. Beszél mind a fizikai, mind a szellemi leépülés lépéseiről. Természetesen részletesen boncolgatja a család reakcióit is. Ami már önmagában egy dráma. Fura azt gondoltam, hogy majd elítélek bárkit is, aki nem akar ebben részt venni, de nem, teljesen megértettem, amikor valaki azt mondta, hogy ezt nem tudja /akarja tovább csinálni, vagy nem mondta, de tettel megmutatta az akaratát. Akarva akaratlan azon gondolkodtam, hogy mennyire akarnék egyáltalán így élni és mennyire akarnám, hogy a családom ezt végig élje velem…Vagy én mennyire tudnám a szeretteim mellett kezelni.
Egy érdekes vonulata a könyvnek és ez az egyetlen , ami ha jól olvastam utána, akkor nem valós, hogy egy vérteszttel meg tudják mondani, hogy melyik gyerek örökölte vagy melyik nem ezt a gént és a következő generációnál már szűrni tudják még a megtermékenyülés előtt. Ez egy komoly erkölcsi dilemmát vet fel, amit nem oldoz fel az írónő sem. A szereplők közül van aki meg akarja tudni, hogy hordozza-e ezt van aki nem, és nagyon tetszik, hogy mindkettőt teljesen elfogadható érvekkel támasztja alá.
Ami fura, hogy senki nem lett a kedvenc szereplőm. Mindenkibe volt valami, amiért nem tudtam kedvelni, mégis amikor vége lett és nincs lezárása, akkor ott ültem, hogy én pedig tudni akarom a végét/ vagy a folytatását, vagy a bármit, de ne hagyjanak így itt engem. Pedig ez történt és pont így jó.
Az írónő leginkább ilyen témákban ír, ami nem véletlen, hiszen a Harvardon szerzett doktori diplomát neurológusként (ha a szótár nem hazudik és így hívják magyarul is :)) De arról sehol nem lehet olvasni, hogy vajon mikor érezte úgy, hogy inkább ír a tanultakról mintsem dolgozik velük :). Azt viszont mindenhol leírják, hogy ettől függetlenül nagyon sok kutató munkát végzett a témában, és persze vannak benne túlzások, de nagyon sok orvosi rész a valóságnak megfelelő.
A könyv 58 hétig volt a New York Times bestseller listáján, de ami érdekes, hogy 2007-ben csak e formátumban jelent meg, mert senki nem vállalta a kiadását, majd 2009-ben kiadták és onnan bevételi rekordokat döntött. Főleg miután 2014-ben megfilmesítették (nálunk 2015-ben mutatták be) és Julianne Moore Oscar díjat kapott a legjobb női főszereplő kategóriában.
Fine selection könyvek egyike és ezen belül is arany pöttyös. Ezt most szívesen megmagyaráznám, hogy pontosan mit jelent, de szerintem a Könyvmolyképzőn kívül ezt senki nem tudja megmondani… Ami nem von le abból, hogy a legtöbb kiadványukért rajongok 🙂 De valami olyasmi, ha jól értem, hogy az arany pöttyös könyvek vannak az érettek női generációnak , míg az vörösek inkább a fantasyvel átitatott NA /YA könyvek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: