Jodi Picoult: A nővérem húga

Amerika keleti partvidékén egy tipikus kertvárosi házban él egy tipikusnak korántsem mondható háromgyermekes család. A legidősebb testvér, Jesse már a „sötét oldalon” jár, a középső lány súlyos leukémiás, akinek életben maradásáért a két szülő ádáz küzdelmet vív; a húg, Anna pedig – a tudomány jóvoltából – eleve azért született, hogy genetikailag megfelelő donor legyen nővére számára. Amikor a beteg Kate körül forgó családi élet ellen lázadó tizenhárom éves Anna beperli szüleit, hogy önrendelkezési jogot nyerjen a saját teste fölött, minden megbolydul. A lelki örvények egyre lejjebb húzzák a jogászból lett főállású anyát, a tűzoltó-mentős-amatőr csillagász apát, a kényszerűen koraérett gyereket, sőt még az Annát képviselő fiatal ügyvédet és annak elveszettnek hitt kedvesét is. A krízishelyzetet a népszerű írónő felváltva láttatja a hét szereplő szemével, bravúrosan váltogatva az idősíkokat is. Miközben egy lebilincselő, gyors léptű regény fejezetein nevethet-zokoghat az olvasó, olyan hitelesen elevenedik meg előtte a kertvárosi otthon, a kórház, a tárgyalóterem és a tűzoltólaktanya világa, mintha dokumentumfilmet nézne. A végkifejlet pedig majdnem akkora meglepetéseket tartogat, mint egy krimi.

Teljesen véletlenül került a kezembe a könyv. Először arra gondoltam, hogy én ezt már láttam filmben, minek olvassam el. Persze nem tudom, hogy ezt láttam, vagy csak valami hasonlót, hiszen elég közkedvelt a téma, de rávettem magam, hogy elolvassam. És persze mikor máskor kell egy ilyen könyvet elkezdeni, mint szülés előtt 2 nappal… És persze átcsúszott a vége a szülés utánra, így én is és a szemléletem is változott egy kicsit közben.

Kicsit zavaró, hogy 7 szereplő szemszögéből nézzük a történteket, és először idegesített, hogy volt olyan jelenet, amit kétszer is elolvastam, mert két különböző szemszögből, de a közepe táján ez már egyáltalán nem zavart. Ez már önmagában is jelzi,  hogy kicsit sokat akart az írónő belekeverni egy könyvbe, hiszen, ha több oldalról nézzük a dolgokat, akkor is max 3-at szoktak az írók használni, és ennek emészthetőségi okai vannak. És történetileg is sok, például: Az ügyvéd és a szociális munkás régi története egy rejtélyes kutyával fűszerezve nagyon jó és önmagában egy nagyon romantikus könyv is létrehozható lett volna belőle (habár ez nem illene az írónő repertoárjába), itt viszont csak mellékág, és így viszont túl sok.

Tehát adva van egy család 3 gyerekkel. Egy rákkal küzdő, akin már minden kezelést kipróbáltak és mégis romlik az állapota; egy fiú, aki el van nyomva, hiszen Ő az egyetlen, aki nem tudja kivenni a részét ebből a betegségből, mert donornak nem alkalmas, felnőttnek meg nem felnőtt még, hogy támogató legyen, és keresi a helyét; valamint még egy lány, aki ugye mint fentebb kiderül, “biológiai előállítás” eredménye, tökéletes donor a nővérének. Bár ezt a könyvet olvasva én is folyton elfelejtettem, hogy ez az eljárás most még nincs, bár nem tudom, hogy ez áldás lesz vagy átok lesz, mikor egyszer bekövetkezik. Ezt a szálat is boncolgatja a könyv, de nem arról az oldalról, hogy ez etikus vagy sem… Adva van az apuka, aki egy hős, hiszen tűzoltó, és közben próbál mindent megadni a család minden tagjának, gyakorlatilag villámhárító. És az anyuka, aki mindent megtenne a beteg lányáért. Sajnálom, ez nem korrekt tőlem, és azt hittem, ha megszületik a kislányom, akkor egy csapásra megértem és azonosulok az Ő szerepével, hogy gyakorlatilag feláldozza a kisebbik lányát a nagyobbért, és azt a részét meg tudom érteni, hogy mindent megtesz érte, de az, ahogy a harmadik terhességéről és szüléséről ír, az szörnyű. Ez rosszabb, mint ha valakinek folyton azt mondják, hogy csak becsúszott gyerek…

És akkor ott is vagyunk a könyv dilemmájánál. Meddig megy el egy szülő, hogy megmentse a gyermekét. Könnyű: a világ végéig is , és bármit beáldoz, de mi van, akkor ha ez pont a másik gyermeked. És mi van akkor, ha ez a másik lány nemet mond, mi van akkor, ha a nagyobb nem akar tovább küzdeni. Hol van az a határ, amíg a szülő dönthet ezekről a dolgokról?  És végig megtart ebben a dilemmában az írónő. Végig nem tudtam állás foglalni, hogy kinek van igaza, most sem tudok. Hiszen, persze, senkinek nincs, nem is lehet, hiszen egységes igazság nincs, főleg egy ilyen témában. És én is azt hittem az elején, hogy határozott véleményem van és racionálisan nézem a dolgot. Akkor viszont eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a tesómnak kellene valamelyik szervem. Imádom őt, bármit megtennék érte, de mi van akkor, ha ez már az én életemet veszélyezteti. És ez a könyv végéig így kattog az ember agyában. A legutolsó sorig fenntartva az érdeklődét és a belső vívódást!

Az első oldalt elolvasva mindenki azt hihetné, hogy tudja mi a vége. Én is ezt hittem, majd kb olyan 80%-nál rájöttem, hogy ebben van még egy csavar, és akkor igazán utáltam az írónőt… De utána már azt sem tudtam, mert a csavar mellett is annyira jól zárta le, hogy nem lehetett nem a hatása alatt állni napokig…

Nagyon sokáig nem lehetett Jodi Picout könyveket kapni, és mikor augusztusban Athenaeum kiadó kiadta 5 kötetét is, nagyon megörültem, napokon keresztül ültem egy könyvesboltba és nézegettem a könyveket, párom meg furán nézett rám 🙂 Majd megvettem anyukámnak. Hiba volt 🙁 Túl apró betűs, és pont amiatt, hogy folyton váltogatja a szereplőket, az én 60 éves anyukám, habár tetszik neki, de nagyon szenved vele… 🙁 De ha valaki szereti a lélektani regényeket, és rágódni rajta sokáig, akkor ez igazán nagyszerű könyv lehet. Én tényleg imádtam, és sokat hálálkodtam annak, aki a kezembe nyomta 🙂

Jodi Picoult igazi író. Azon kevesek egyike, aki már gyerekkorában is írt, ezt tanulta egyetemen is. Ettől függetlenül nem futott be azonnal (sokáig többek között tanárként, szerkesztőként dolgozott), majdnem 40 éves volt, mikor az első sikerkönyvét írta, ami épp A nővérem húga. Ezt egyébként Cameron Diaz főszereplésével meg is filmesítették. A többi könyve is nagyon hasonló, vagyis lélektani dilemmákat dolgoz fel, legtöbb esteben irreális környezetben, mint ahogy ebben is, nem létező technikákat feltételezve. Szeret elmélyülni a témákban, így egy-egy könyve kedvéért képes volt börtönbe vonulni, vagy amish közösségbe költözni. Gyorsan ontja magából a könyveket, volt időszak, hogy évente jelentek meg jobbnál jobb művei, és mégis privát élete és családja fontosságát mutatja, hogy hétvégén nem hajlandó dolgozni 🙂

ui.: Imádom az Athenaeum kiadót, de azért nem csak az Ő borítójukat választottam, mert nekem a korábbi tetszik, és kifejezőbb.